Így történt, mert így akartam, mert így döntöttem.

Döntések

Talán kicsit ijesztő lehet, vagy nekem inkább fura, hogy mennyire tudatosan csinálok bizonyos dolgokat, sokszor írom, hogy így történt, mert így akartam, mert így döntöttem.

Tudod honnan jön? Nos, én sem ma kezdtem.
2013. május 9-én talán életem eddigi legmélyebb pontján voltam lelkileg. Az út ami oda vezetett az a saját hülyeségem, naivságom, hinni akarásom összesége volt, csak magamnak köszönhettem.

Valószínűleg nincsenek véletlenek, de azért csak kell az, hogy belül akarj változtatni. Én belül, némán üvöltöttem, hogy valaki segítsen ebből kijönni, mert az, hogy magamat a saját hajamnál fogva húzom ki, az ezúttal kevés lesz.

És tadamm, ott volt. Nevezzük a Kérdezőnek.
Nem igazán tudom, hogy ki "küldte", miért akkor, vagy hogy hogyan került oda, de valószínűleg ezt nem is kell tudnom. Hónapokkal előtte azzal keresett meg, hogy személyi edzőre lenne szüksége, és engem ajánlottak.

Szuper volt a közös munka, akart fejlődni, teljes mértékben elfogadta azt, hogy az alapokat kell rendbe tennünk, hiszen a bokája, csípője, válla, illetve kb egy ízülete sem volt rendben. Közben kiderült, hogy bár vezérigazgató egy nagy vállalatnál, mégis amivel igazán szeret foglalkozni, az a coaching.
(Akkor ez még nem volt annyira felkapott dolog, mint ma, nem is igazán tudtam, hogy mit csinál egy coach (életvezetési tanácsadó) :))

Szóval már jó ideje dolgoztunk együtt, amikor május 9-én kisírt szemmel érkeztem edzést tartani. Már nem tudtam letagadni sem, hogy semmi sincs rendben, hogy kezdek szétesni, darabjaimra hullani, és nem tudom összerakni magam.

Ekkor azt mondta, hogy akkor ma nem én tartok edzést, hanem ő kérdez. További egy óra zokogás és ártatlannak tűnő kérdések után kb még rosszabb állapotban mentem haza, de éreztem, hogy elkaptuk, megvan, ez bizony meg fog oldódni. Innen már csak felfelé vezet az út és megkaptam az útravalót ahhoz, hogy rendbe tegyem magam és az életem.

Mi volt a feladatom?
Gondolkodnom kellett és válaszolnom magamnak néhány egyszerű kérdésre (ezek voltak az ártatlannak tűnő kérdések). Pl egy akkor igen kilátástalannak tűnő "Hogyan képzeled el az életed 1 hónap-, 1 év-, illetve 5 év múlva?"

5 év múlva??? Arra se volt tiszta képem, hogy 2 hét múlva ....nemhogy 5 , azaz öt év... atyaég...
Aztán eltelt kb 2 hét, és a tudatalattim elkezdett nekem dolgozni, elkezdett kialakítani egy képet arról, hogy hogyan képzelem 5 év múlva az életem.

Semmi extra, "csupán" egy normális párkapcsolat, ahol kölcsönös a tisztelet, nyugodtak, kiegyensúlyozottak a mindennapok és egy baba. Ennyi, se több, se kevesebb.
Tényleg mélyen lehettem, ha ezek voltak az óriási, távoli és megvalósíthatatlannak tűnő álmaim:(

Ezután még két (!) évig tartottam ugyanott.
Igen, két hosszú és néha keserves évig, de közben valami belül elkezdett változni, dolgozni.
Végül 2015. július 31-én meghoztam A DÖNTÉSt, hogy elég: augusztusban már nem így akarok élni. 
Valószínűleg az is  segített, hogy előtte nem sokkal voltam önkéntes a Bátor Táborban, ahol megtanultam azt, hogy a holnap törékeny és nincs idő halogatni, nincs "majd", csak "most" van!

Nem húzom tovább, ugorjunk: a következő 3 év igen eseménydús volt és sokat dolgoztam magamon, hiszen a dolgaimat rendbe kellett tennem. Elengedés, törlés, tiszta fejjel, érzelmek nélkül, hogy aztán legyen hely, lehessen beengedés.

És a végeredmény?
2 héttel az 5 éves "határidő" előtt megszületett Léni, pont úgy, pont akkor, amikor szerettük volna, amikor készen álltunk rá, mi is és a kapcsolatunk is.
Véletlen? Nem hiszem.

Most már tudod, ezért ragaszkodom a döntéseimhez, ezért nincs kompromisszum, ezért van "AKAROM"  a "szeretném" helyett, és ezért tűnhetek önzőnek:)

És a Kérdező? Vele mi lett?
Eltűnt. Úgy értem áthelyezték, új feladatokat kapott, máshol folytatta a munkáját, így nem tudott már többet edzésre jönni sem. Valószínűleg már nem volt feladata velem. ;)