97.6-tól a CrossFit ♥ szerelemig

Van, aki retteg tőle, van aki imádja, van aki utálja, de nem tud nélküle élni.  Vajon erre is igaz, hogy megszoksz vagy megszöksz? Általában az elsőre - legyen szó bármiről is,- szoktunk emlékezni... Az én Első igazi, eget rengető izomlázam 2008 őszén történt velem. Pontosan az első személyi edzőve közös edzés után. Arról, hogy hogy jutottam el odáig, hogy mi volt a motivációm, hogy az egész hogy kezdődött 97 kg-osan, arról  itt olvashatsz. Szóval ezen az edzésen kb kevesebb terhelés ért, mint a mostani edzéseim bemelegítésének első 3 percében. Mondjuk abban az állapotomban ez nem volt nagy csoda. Pár "guggolásra" emlékszem és talán néhány hasprés is volt. Azt a guggolást úgy képzeld el, hogy kb egy rendes guggolás 2/3-ig jutottam el mélységben és azonnal hisztiztem, hogy ez nehéz és az edzőm tuti meg akar ölni. Na de a másnap, hmmmmm jött az izomláz, még nevetni sem tudtam annyira brutális hasizomláz gyötört, vezetni pedig úgy vezettem, hogy a kezemmel nyomtam a térde...

Lehet, hogy furcsán hangzik, de 2 olyan terület van,  amit maximálisan a kezedben kell tartanod, kontrollálnod kell, bármi is legyen a fitness-célod! Tudod melyek ezek? A táplálkozás és a regeneráció Imádom a Crossfitet, korábban pedig sokat edzettem konditeremben: Spinning, TRX, jártam kettlebellre és aerobicra is. Nem tudnám megmondani melyik a leglegleg. Rengeteg edzésmódszer és -rendszer létezik, szinte mindenki másra esküszik. De! amiben egyetértünk az az, hogy minden perc, amit keményen végigdolgozol az edzőteremben, edzésen, úszás vagy futás közben, az szinte elpocsékolt idő a céljaid elérése szempontjából, ha nem pihensz eleget és nem táplálkozol rendesen! (Persze itt azt feltételezem, hogy vannak céljaid és ezek nem csak álmok, amik végül nem valósulnak meg!) Tedd rendbe ezt a két területet, és biztosan eléred azt, amiről eddig csak álmodni mertél! Segítek egy kicsit. A legeslegelső feladat , amit el kell végezned: Nem is gondolnád, de ez egy hatalmas és...

Pár hete ünnepeltem a bűvös tripla X-et, amitől az ismerőseim 90%-a retteg, de legalább kirázza a hideg. Miután a 26. szülinapom előtt egy hétig zokogtam, mert nem bírtam feldolgozni, hogy "megöregedtem", ez a 30-as már meg sem kottyant, sőt inkább még vártam is. Kíváncsi voltam, hogy mi az, amitől ennyire rettegnek? Aztán bumm...eljött a nagy nap... felkeltem ... és semmi... jó, jó, biztos majd ha belenézek a tükörbe.... Hmm, semmi. Ugyanannyi ránc (nulla) és őszhajszál (nulla).  Aztán kaptam egy ajándékot, ami rádöbbentett arra, hogy mi a bajuk másoknak a 30-cal. A saját elvárások, a környezet elvárása, a gondolat, hogy nem tartanak ott, ahol kellene. Pedig ez mind-mind rajtunk múlik, és egyébként meg kit érdekelnek a mások? Az ő életük az övék, a tiédet te éled. Az ajándék egy 6 perces videó, amin a családtagjaim, barátaim, ismerőseim üzentek a szülinapom alkalmából. Mondanom sem kell, végigzokogtam az egészet. Aztán mikor este egyedül még sokszor megnéztem, akk...

Amikor tavaly szeptemberben, 3 év után teljesítettem a félmaratoni távot, azt gondoltam, hogy soha többé futás, félmaraton meg főleg nem... ... másnap már megvolt a nevezésem az idei Vivicitta félmaratonra. Baj, vagy sem, de én ilyen vagyok, hirtelen fellángolásból (nevezhetjük átmeneti elmebajnak is), hozok döntéseket. Akkor olyan távolinak tűnt az április, és roppant meggyőző volt a dátum is, hiszen az Anyukám születésnapjára tűzték ki a futást. Kicsit önzőnek tűnhet, hogy az én futásomról szólt ez a nap, de valójában sokkal inkább arról, hogy együtt töltöttük az egész napot a családommal. Aztán jött a másik, sokkal keményebb vonal. Cuki, hogy az Anyukám szülinapján futok egy félmaratont, de azonnal brutálissá válik, amikor súlyos beteg gyerekekért futok. Az Élménykülönítményről bővebben itt olvashatsz. Brutális? Igen az.  Alapvetően optimista vagyok, törekszem arra, hogy jó dolgokat tegyek, és hogy elsősorban a dolgok jó oldalát lássam.  Így volt ez az adomány...

... vagy legalábbis a célba érkezés pillanatában nagyon nagyon ezt akartam hinni. De erről majd később.  A múlt héten, szeptember 8-án volt az idei, immár 28. alkalommal megrendezett Budapest Félmaraton.   Már januárban eldöntöttem, hogy idén biztos fogok félmaratont futni, még akkor be is neveztem. A 3 évvel ezelőtti félmaratonomhoz ( Első Félmaratonom 2010. )  képest annyi volt a változás, hogy idén azért jóval többet futottam, mint anno, csak a félmaraton előtti 2 hétben semmit, ami igazából nem okozott gondot, mert tudom, hogy bármikor le tudok futni 21 km-t, itt mindig csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt:) Ezúttal sem volt futás specifikus az edzésem, sőt... Még mindig a CrossFit a nagy szerelem és az edzéseim 90%-át ilyen jellegű edzések teszik ki. ( bár ha a rendszer lényegét tekintem akkor tulajdonképpen a 100%-át, hiszen a hosszabb futások is része kell, hogy legyenek az edzéseknek.)   Ez most nem volt olyan stresszes, mint az első....