... vagy legalábbis a célba érkezés pillanatában nagyon nagyon ezt akartam hinni. De erről majd később.
A múlt héten, szeptember 8-án volt az idei, immár 28. alkalommal megrendezett Budapest Félmaraton.
Már januárban eldöntöttem, hogy idén biztos fogok félmaratont futni, még akkor be is neveztem.
A 3 évvel ezelőtti félmaratonomhoz (Első Félmaratonom 2010.) képest annyi volt a változás, hogy idén azért jóval többet futottam, mint anno, csak a félmaraton előtti 2 hétben semmit, ami igazából nem okozott gondot, mert tudom, hogy bármikor le tudok futni 21 km-t, itt mindig csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt:)
Ezúttal sem volt futás specifikus az edzésem, sőt... Még mindig a CrossFit a nagy szerelem és az edzéseim 90%-át ilyen jellegű edzések teszik ki. ( bár ha a rendszer lényegét tekintem akkor tulajdonképpen a 100%-át, hiszen a hosszabb futások is része kell, hogy legyenek az edzéseknek.)
Ez most nem volt olyan stresszes, mint az első. Tudtam, hogy mi a forgatókönyv: bemelegítés, 9 kor rajt, futás, kb.2 holtpont, 12 km-nél találkozó a családommal, nagyon sok futás, még mindig sok futás, célba érés, ölelgetés, nyújtás:)
A szervezés nagyon profi, a futóknak semmi más dolguk nem volt, csak futni. Jó volt a rajt, az útvonal, a kommunikáció, a frissítés és nem utolsó sorban csodaszép az érem:) Még fényképeket is tudtam útközben készíteni:)
Ami viszont nem változott: az élmény, óriási. Megint támogatott a családom, ott voltak, szurkoltak, izgultak, velem örültek. Meglátni őket, a "szokott" helyen: felbecsülhetetlen, nagyon jó érzés, meghatódtam, mosolyogtam teli szájjal, annyira jól esett, jöttek pacsizni, Apa, Noncsi, Ancsa. Anya a fotózás miatt a pacsiról lemaradt, de a célban duplán megkaptam az ölelést:)
Hiába görcsölt be a vádlim, savasodtak be a combjaim - úgy mint még soha-, hiába fájt a végén mindenem, az élmény kárpótol mindenért. Egy hét távlatából meg már végképp nagyon szép emlék.
Szóval amikor célba értem, egyrészt nagyon nagy megkönnyebbülés volt, másrészt viszont, ott volt az az utolsó 7 km, ahol folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy mennyire vagyok normális, és hogy kellett-e nekem ez. Nem éreztem túl komfortosnak a helyzetet, nagyon erősen győzködnöm kellett magam, hogy ne adjam fel. Ilyeneken mondogattam: "menj tovább, a célban ott a családod, várnak, nem adhatod fel." Nos ez nem tűnt a legjobb ötletnek, mert ettől annyira elérzékenyültem, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. Aztán: "csak fusd végig, soha többé nem kell ilyet futnod", ez sem volt túl meggyőző... Aztán eszembe jutott még 3 hasonló. Semmi sem segített, lelassultam,egyáltalán nem éreztem jól magam.
KELL az az ÉREM, MERT annyira SZÉP!
Ekkor jött egy gondolat, amit nem tudom, hogy felejthettem el. Két nappal a verseny előtt ezt az üzenetet kaptam a titkos motivátoromtól: "Hajrá Réka, vasárnap én is félmaratont futok". Ő egy nagyon kedves ismerős, aki miatt ezt az egészet elkezdtem. Jó pár éve Anyukám középiskolai barátnője futott egy New York Marathont, amit mi élőben követtünk a neten. 5:45-ös kilométereket futott 42,195 km-en keresztül! ami számomra a mai napig emberfeletti szuperhős teljesítménynek számít. Nem emlékszem ennél többre, csak arra, hogy mit éreztem, hogy hogy szurkoltam neki és azt gondoltam, hogy ha ez a világ másik végén ennyire megérint, akkor milyen lehet a másik oldalról benne lenni. Ettől a történettől a mai napig libabőrös leszek:) De amikor jött az üzenet a facebookon Judittól, a világ másik végéről, hogy "Hajrá Réka, vasárnap én is félmaratont futok" ... gondolom nem nagyon kell részleteznem. Adrenalin az egekben, a futópéldaképem szurkol nekem, nincs megállás!!! Ez működött. Az utolsó 2-3 km, így visszagondolva nem volt olyan vészes.
És igen, beértem, az ölelések, puszik, gratuláció a családtagjaimtól enyhítettek a fájdalmat, amit sejtszinten éreztem.
Sétáltam tovább, átvettem az érmet, leadtam a chip-et és közben megfogadtam, hogy soha többé. Szép volt, jó volt, teljesítettem már két félmaratont, köszönöm elég is volt. Aztán otthon zuhany, robotüzemmódban csoszogás az ágyig és csak arra tudtam gondolni, hogy ha alszom, akkor addig sem fáj. Mert fájt a vádlim, a combhajlítóm, a talpam, a lábujjaim, meg persze a lelkem, hogy a 3 évvel ezelőtt eredményemnél 5 perccel rosszabbat futottam, ami a tervezetthez képest pedig 13 perccel lett rosszabb.
Kb. 1 óra szundi után dühösen ébredtem. Hogy micsoda??? Te nem akarsz többet futni??? 2 óra 23 perc alatt futottál egy félmaratont, mikor ezt neked két órán belül kéne simán futni?? Nyávogsz mert fájsz??? Fel akartad adni???
Réka ez nem Te vagy, szedd össze magad!
Eltelt egy hét, összeraktam magam:) Már beneveztem a következő félmaratonra, remélem az Anyukám nem fogja bánni, ha a szülinapját így ünnepeljük:)
És addig mi a teendőm?
Csak ennyi:
A múlt héten, szeptember 8-án volt az idei, immár 28. alkalommal megrendezett Budapest Félmaraton.
Már januárban eldöntöttem, hogy idén biztos fogok félmaratont futni, még akkor be is neveztem.
A 3 évvel ezelőtti félmaratonomhoz (Első Félmaratonom 2010.) képest annyi volt a változás, hogy idén azért jóval többet futottam, mint anno, csak a félmaraton előtti 2 hétben semmit, ami igazából nem okozott gondot, mert tudom, hogy bármikor le tudok futni 21 km-t, itt mindig csak az a kérdés, hogy mennyi idő alatt:)
Ezúttal sem volt futás specifikus az edzésem, sőt... Még mindig a CrossFit a nagy szerelem és az edzéseim 90%-át ilyen jellegű edzések teszik ki. ( bár ha a rendszer lényegét tekintem akkor tulajdonképpen a 100%-át, hiszen a hosszabb futások is része kell, hogy legyenek az edzéseknek.)
Ez most nem volt olyan stresszes, mint az első. Tudtam, hogy mi a forgatókönyv: bemelegítés, 9 kor rajt, futás, kb.2 holtpont, 12 km-nél találkozó a családommal, nagyon sok futás, még mindig sok futás, célba érés, ölelgetés, nyújtás:)
A szervezés nagyon profi, a futóknak semmi más dolguk nem volt, csak futni. Jó volt a rajt, az útvonal, a kommunikáció, a frissítés és nem utolsó sorban csodaszép az érem:) Még fényképeket is tudtam útközben készíteni:)
Ami viszont nem változott: az élmény, óriási. Megint támogatott a családom, ott voltak, szurkoltak, izgultak, velem örültek. Meglátni őket, a "szokott" helyen: felbecsülhetetlen, nagyon jó érzés, meghatódtam, mosolyogtam teli szájjal, annyira jól esett, jöttek pacsizni, Apa, Noncsi, Ancsa. Anya a fotózás miatt a pacsiról lemaradt, de a célban duplán megkaptam az ölelést:)
Hiába görcsölt be a vádlim, savasodtak be a combjaim - úgy mint még soha-, hiába fájt a végén mindenem, az élmény kárpótol mindenért. Egy hét távlatából meg már végképp nagyon szép emlék.
Szóval amikor célba értem, egyrészt nagyon nagy megkönnyebbülés volt, másrészt viszont, ott volt az az utolsó 7 km, ahol folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, hogy mennyire vagyok normális, és hogy kellett-e nekem ez. Nem éreztem túl komfortosnak a helyzetet, nagyon erősen győzködnöm kellett magam, hogy ne adjam fel. Ilyeneken mondogattam: "menj tovább, a célban ott a családod, várnak, nem adhatod fel." Nos ez nem tűnt a legjobb ötletnek, mert ettől annyira elérzékenyültem, hogy elkezdtek potyogni a könnyeim. Aztán: "csak fusd végig, soha többé nem kell ilyet futnod", ez sem volt túl meggyőző... Aztán eszembe jutott még 3 hasonló. Semmi sem segített, lelassultam,egyáltalán nem éreztem jól magam.
KELL az az ÉREM, MERT annyira SZÉP!
Ekkor jött egy gondolat, amit nem tudom, hogy felejthettem el. Két nappal a verseny előtt ezt az üzenetet kaptam a titkos motivátoromtól: "Hajrá Réka, vasárnap én is félmaratont futok". Ő egy nagyon kedves ismerős, aki miatt ezt az egészet elkezdtem. Jó pár éve Anyukám középiskolai barátnője futott egy New York Marathont, amit mi élőben követtünk a neten. 5:45-ös kilométereket futott 42,195 km-en keresztül! ami számomra a mai napig emberfeletti szuperhős teljesítménynek számít. Nem emlékszem ennél többre, csak arra, hogy mit éreztem, hogy hogy szurkoltam neki és azt gondoltam, hogy ha ez a világ másik végén ennyire megérint, akkor milyen lehet a másik oldalról benne lenni. Ettől a történettől a mai napig libabőrös leszek:) De amikor jött az üzenet a facebookon Judittól, a világ másik végéről, hogy "Hajrá Réka, vasárnap én is félmaratont futok" ... gondolom nem nagyon kell részleteznem. Adrenalin az egekben, a futópéldaképem szurkol nekem, nincs megállás!!! Ez működött. Az utolsó 2-3 km, így visszagondolva nem volt olyan vészes.
És igen, beértem, az ölelések, puszik, gratuláció a családtagjaimtól enyhítettek a fájdalmat, amit sejtszinten éreztem.
Sétáltam tovább, átvettem az érmet, leadtam a chip-et és közben megfogadtam, hogy soha többé. Szép volt, jó volt, teljesítettem már két félmaratont, köszönöm elég is volt. Aztán otthon zuhany, robotüzemmódban csoszogás az ágyig és csak arra tudtam gondolni, hogy ha alszom, akkor addig sem fáj. Mert fájt a vádlim, a combhajlítóm, a talpam, a lábujjaim, meg persze a lelkem, hogy a 3 évvel ezelőtt eredményemnél 5 perccel rosszabbat futottam, ami a tervezetthez képest pedig 13 perccel lett rosszabb.
Kb. 1 óra szundi után dühösen ébredtem. Hogy micsoda??? Te nem akarsz többet futni??? 2 óra 23 perc alatt futottál egy félmaratont, mikor ezt neked két órán belül kéne simán futni?? Nyávogsz mert fájsz??? Fel akartad adni???
Réka ez nem Te vagy, szedd össze magad!
Eltelt egy hét, összeraktam magam:) Már beneveztem a következő félmaratonra, remélem az Anyukám nem fogja bánni, ha a szülinapját így ünnepeljük:)
És addig mi a teendőm?
Csak ennyi:
