Délibábon innen, tripla X-en túúl

Pár hete ünnepeltem a bűvös tripla X-et, amitől az ismerőseim 90%-a retteg, de legalább kirázza a hideg. Miután a 26. szülinapom előtt egy hétig zokogtam, mert nem bírtam feldolgozni, hogy "megöregedtem", ez a 30-as már meg sem kottyant, sőt inkább még vártam is.

Kíváncsi voltam, hogy mi az, amitől ennyire rettegnek?

Aztán bumm...eljött a nagy nap... felkeltem ... és semmi... jó, jó, biztos majd ha belenézek a tükörbe.... Hmm, semmi. Ugyanannyi ránc (nulla) és őszhajszál (nulla). 

Aztán kaptam egy ajándékot, ami rádöbbentett arra, hogy mi a bajuk másoknak a 30-cal. A saját elvárások, a környezet elvárása, a gondolat, hogy nem tartanak ott, ahol kellene. Pedig ez mind-mind rajtunk múlik, és egyébként meg kit érdekelnek a mások? Az ő életük az övék, a tiédet te éled.

Az ajándék egy 6 perces videó, amin a családtagjaim, barátaim, ismerőseim üzentek a szülinapom alkalmából. Mondanom sem kell, végigzokogtam az egészet. Aztán mikor este egyedül még sokszor megnéztem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ha 30-nak kell lennem ahhoz, hogy ilyen emberek vegyenek körbe, hogy ilyen óriási szeretetbombát kapjak, akkor igenis jó a 30, csak tudni kell kezelni.

Persze engem ez az egész kor-para lehet, hogy azért nem érint, mert úgy szervezem az életem, hogy az nekem jó legyen, a döntések amiket hozok, az enyémek, és nagyon sokszor csinálom azt, amit én szeretnék. 

Minden napból igyekszem kihozni a maximumot, még akkor is ha néha ez fáraszt, ha ehhez korán kelek, későn fekszem, keveset alszom, de közben tudom, hogy nem fogok bánkódni, nem kell azt mondanom, hogy mi lett volna ha...

Nem mennék vissza, nem cserélném el a mai napot sem a tegnapiért, sem egy 3-5-10 évvel ezelőttiért.
Ha nem lenne jó itt, akkor elmennék.

És mi van akkor, ha egy kicsit mégis megingok? 

Ha nem találom magam? 

Ha azt veszem észre, hogy kezdek elveszni? 

Fanatikusan próbálom megmenteni magam. Olyan kihívásokkal, amelyek visszarepítenek az utamra, a helyemre.

A saját ajándékom magamnak a 30.-ra (februárban bebiztosítottam, biztos ami biztos alapon): egy "magányos" félmaraton a Hortobágyon és azt kell, hogy mondjam, nagyon bejött.

 Teljesen egyedül indultam neki az egésznek. Vezetés oda, futás, vezetés vissza. Ez volt a terv. Azért volt benne nem kevés kockázat, de igazából senki és semmi nem tarthatott volna vissza attól, hogy ezt így, egyedül csináljam végig. A családom és a barátaim is el akartak kísérni; még előző este 9-kor is volt "de szóljál, még akár holnap is" beszélgetés, sőt mikor út közben voltam, akkor is jött "szólj, ha kell, megyek érted!" üzenet. Ez azért nagyon-nagyon szívmelengető. De ezt akkor is egyedül kellett, egyedül akartam.

És az eredmény?

Egy újabb félmaraton teljesítve.
Soha nem éreztem magam ennyire szabadnak. 21 km a pusztában esőben, sárban, majd az utolsó 7 km ragyogó napsütésben. Imádtam az egészet. Azt hiszem a 3. km-nél már jött a flow és szinte mámorban futottam végig a távot, bár a végén nagyon örültem, hogy végre beülhetek a kocsiba. 

Mindenkinek ajánlom. 

Feszegessétek a határaitokat, keressétek a kihívást és találjátok meg magatokat! A kor nem számít, sosem késő álmodni, a célt kitűzni és megvalósítani!

folyt.köv.