Amikor tavaly szeptemberben, 3 év után teljesítettem a félmaratoni távot, azt gondoltam, hogy soha többé futás, félmaraton meg főleg nem...
... másnap már megvolt a nevezésem az idei Vivicitta félmaratonra. Baj, vagy sem, de én ilyen vagyok, hirtelen fellángolásból (nevezhetjük átmeneti elmebajnak is), hozok döntéseket.
Akkor olyan távolinak tűnt az április, és roppant meggyőző volt a dátum is, hiszen az Anyukám születésnapjára tűzték ki a futást. Kicsit önzőnek tűnhet, hogy az én futásomról szólt ez a nap, de valójában sokkal inkább arról, hogy együtt töltöttük az egész napot a családommal.
Aztán jött a másik, sokkal keményebb vonal. Cuki, hogy az Anyukám szülinapján futok egy félmaratont, de azonnal brutálissá válik, amikor súlyos beteg gyerekekért futok.
Az Élménykülönítményről bővebben itt olvashatsz.
Brutális? Igen az.
Alapvetően optimista vagyok, törekszem arra, hogy jó dolgokat tegyek, és hogy elsősorban a dolgok jó oldalát lássam. Így volt ez az adománygyűjtés során is. Én a gyerekek gyógyulásáért szálltam harcba. Végig pozitívan álltam hozzá, csak a túlélés, mint egyetlen opció járt a fejemben. Így írtam meg a bemutatkozó oldalamat is az adománygyűjtő honlapon. Mosolyt szeretnék a gyerekek arcára varázsolni, megerősíteni bennük azt, hogy ne adják fel a harcot, hogy le tudják győzni a betegséget.
Rengetegen álltak az ügyem mellé, ismeretlenek és ismerősök, családtagok, barátok.
A gyűjtés kb 2 hónapját teljes meghatódásban töltöttem, nagyon készültem a futásra.
Azt, hogy mellém álltatok, ezúton is nagyon KÖSZÖNÖM!
A félmaraton előtt 4 héttel egy pici, rossz mozdulatnak köszönhetően annyira meghúztam a hátam, hogy napokig mozogni is alig bírtam, futni a félmaraton előtt pedig már egyáltalán nem. Edzeni is úgy jártam, hogy hengerezni tudtam, végeztem a mobilizációs gyakorlataimat és nyújtottam. Súlyemelésről álmodni sem mertem. Végül a futás előtt 4 nappal, miután a csontkovács összerakott, kezdtem úgy érezni, hogy talán valahogy teljesíteni tudom a távot. Ez nagyon megviselt lelkileg.Az, hogy nem futhatok ezen a napon, az elképzelhetetlen volt számomra. Nem hagyhattam cserben a Bátortábor kis lakóit.
A futás napján minden nagyon jó volt, időben kiértem a Margit-szigetre, bemelegítettem, a családom is odaért, közös fotó, facebook post, ahogy kell :P Már a rajtban olvastam a biztató kommenteket. Az első 10 km-en azt éreztem, hogy ilyen erős még sosem voltam lélekben, csak úgy repültek a kilométerek; 5 és 10 km-en is egyéni rekordot futottam.
Aztán jött a szokásos családi pacsi, mosolyogtam, nem voltam fáradt, jó volt a tempo, nem savasodott a lábam, egyszerűen szuper volt, még rekord is lehet belőle a végére.
Aztán jöttek a nehéz kilométerek, aztán a még nehezebbek és végül a zokogósak. És bár fájt, de nem a fizikai fájdalom miatt potyogtak a könnyeim. Ekkor döbbentem rá, hogy nem minden gyerek éli túl, ekkor jutott el az agyamig az információ, amit a futás előtt mondtak. "Elindultak a táborok idén is, volt már két turnus, egy tesó tábor, ahol a beteg gyerekek a tesóikkal együtt töltik azt a pár napot a táborban és volt már egy lélekmadár tábor is... "
"A Lélekmadár Tábor akkor nyújt segítő kezet a családok felé, ha gyermekük az onkológiai betegség következtében elhunyt. A gyászoló családoknak szóló táborunk egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a résztvevők hasonló sorsú családokkal találkozhatnak."
http://www.batortabor.hu/
Azt hiszem túl naiv vagyok, vagy ennyire pozitív és optimista? Az utolsó pár kilométeren nem tudtam semmi másra gondolni. És főleg az idegesített, hogy meg akarok állni, mikor sokkal nagyobb fájdalommal küzdő gyerekekért futok. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Az utolsó 1.5 kilométeren hol sétálva, hol futva araszoltam. Már jött a rettegett záróbusz is, ami felvesz, ha 7:10 /km-nél lassabban futsz. Aztán valahogy végigküzdöttem.
Ott volt megint a családom, Noncsi, a kisebbik hugom a célban várt, ölelt, puszilt és én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó, a legjobb, hogy itt van és egészséges. Ezután csak annyit tudtam ismételni, hogy fáj, nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj. Azt hittem, azt mondtam a többieknek, hogy a lábam, de valójában a szívem, a lelkem fájt.
Tegnap írtam, hogy már eltelt egy hónap, de még csak most tudok erről írni. Hát ezért.
És hogyan tovább?
Az én adóm 1%-a biztos, hogy a Bátraké, és jelentkezni fogok jövőre önkéntesnek a Bátortáborba.
Erre az évre van még 3 félmaraton nevezésem is, hogy a lelkem valóban nagyon erős legyen addigra.
És hogy miért engedlek ilyen közel?
Azért, hogy nyisd ki a szemed és örülj, értékeld, hogy élsz, hogy érzel, mozogsz, lélegzel!
Lélegezz szabadon! https://www.youtube.com/watch?v=hpOpsHhbvP4
... másnap már megvolt a nevezésem az idei Vivicitta félmaratonra. Baj, vagy sem, de én ilyen vagyok, hirtelen fellángolásból (nevezhetjük átmeneti elmebajnak is), hozok döntéseket.
Akkor olyan távolinak tűnt az április, és roppant meggyőző volt a dátum is, hiszen az Anyukám születésnapjára tűzték ki a futást. Kicsit önzőnek tűnhet, hogy az én futásomról szólt ez a nap, de valójában sokkal inkább arról, hogy együtt töltöttük az egész napot a családommal.
Aztán jött a másik, sokkal keményebb vonal. Cuki, hogy az Anyukám szülinapján futok egy félmaratont, de azonnal brutálissá válik, amikor súlyos beteg gyerekekért futok.
Az Élménykülönítményről bővebben itt olvashatsz.
Brutális? Igen az.
Alapvetően optimista vagyok, törekszem arra, hogy jó dolgokat tegyek, és hogy elsősorban a dolgok jó oldalát lássam. Így volt ez az adománygyűjtés során is. Én a gyerekek gyógyulásáért szálltam harcba. Végig pozitívan álltam hozzá, csak a túlélés, mint egyetlen opció járt a fejemben. Így írtam meg a bemutatkozó oldalamat is az adománygyűjtő honlapon. Mosolyt szeretnék a gyerekek arcára varázsolni, megerősíteni bennük azt, hogy ne adják fel a harcot, hogy le tudják győzni a betegséget.Rengetegen álltak az ügyem mellé, ismeretlenek és ismerősök, családtagok, barátok.
A gyűjtés kb 2 hónapját teljes meghatódásban töltöttem, nagyon készültem a futásra.
Azt, hogy mellém álltatok, ezúton is nagyon KÖSZÖNÖM!
A félmaraton előtt 4 héttel egy pici, rossz mozdulatnak köszönhetően annyira meghúztam a hátam, hogy napokig mozogni is alig bírtam, futni a félmaraton előtt pedig már egyáltalán nem. Edzeni is úgy jártam, hogy hengerezni tudtam, végeztem a mobilizációs gyakorlataimat és nyújtottam. Súlyemelésről álmodni sem mertem. Végül a futás előtt 4 nappal, miután a csontkovács összerakott, kezdtem úgy érezni, hogy talán valahogy teljesíteni tudom a távot. Ez nagyon megviselt lelkileg.Az, hogy nem futhatok ezen a napon, az elképzelhetetlen volt számomra. Nem hagyhattam cserben a Bátortábor kis lakóit.
Aztán jöttek a nehéz kilométerek, aztán a még nehezebbek és végül a zokogósak. És bár fájt, de nem a fizikai fájdalom miatt potyogtak a könnyeim. Ekkor döbbentem rá, hogy nem minden gyerek éli túl, ekkor jutott el az agyamig az információ, amit a futás előtt mondtak. "Elindultak a táborok idén is, volt már két turnus, egy tesó tábor, ahol a beteg gyerekek a tesóikkal együtt töltik azt a pár napot a táborban és volt már egy lélekmadár tábor is... "
"A Lélekmadár Tábor akkor nyújt segítő kezet a családok felé, ha gyermekük az onkológiai betegség következtében elhunyt. A gyászoló családoknak szóló táborunk egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a résztvevők hasonló sorsú családokkal találkozhatnak."
http://www.batortabor.hu/
Azt hiszem túl naiv vagyok, vagy ennyire pozitív és optimista? Az utolsó pár kilométeren nem tudtam semmi másra gondolni. És főleg az idegesített, hogy meg akarok állni, mikor sokkal nagyobb fájdalommal küzdő gyerekekért futok. Megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Az utolsó 1.5 kilométeren hol sétálva, hol futva araszoltam. Már jött a rettegett záróbusz is, ami felvesz, ha 7:10 /km-nél lassabban futsz. Aztán valahogy végigküzdöttem.
Ott volt megint a családom, Noncsi, a kisebbik hugom a célban várt, ölelt, puszilt és én csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó, a legjobb, hogy itt van és egészséges. Ezután csak annyit tudtam ismételni, hogy fáj, nagyon fáj, nagyon-nagyon fáj. Azt hittem, azt mondtam a többieknek, hogy a lábam, de valójában a szívem, a lelkem fájt.
Tegnap írtam, hogy már eltelt egy hónap, de még csak most tudok erről írni. Hát ezért.
És hogyan tovább?
Az én adóm 1%-a biztos, hogy a Bátraké, és jelentkezni fogok jövőre önkéntesnek a Bátortáborba.
Erre az évre van még 3 félmaraton nevezésem is, hogy a lelkem valóban nagyon erős legyen addigra.
És hogy miért engedlek ilyen közel?
Azért, hogy nyisd ki a szemed és örülj, értékeld, hogy élsz, hogy érzel, mozogsz, lélegzel!
Lélegezz szabadon! https://www.youtube.com/watch?v=hpOpsHhbvP4
Szia!
VálaszTörlésRengeteg dolog meg szokott fogalmazódni bennem futás közben. Néha számomra lényeges, néha mások számára is lényegtelen dolgok amik megfordulnak univerzum nagyságúnak nem mondható szerény kis elmémben, miközben tolom magam mögé a métereket kocogásaim során.
De egy valami rendszeresen visszatér, és ez rendre akkor, mikor meglátok egy olyan embert aki egyáltalán nem értékeli az életet, vagy az élet hosszúságában megtalálható apró örömöket!
Miről is beszélek? Arról amikor látom hogy gyógyíthatatlan beteg gyerekek az életükért küzdenek, hogy olyan emberek akik két kézzel ragaszkodnának a csöpp életükhöz szenvednek utolsó erejükkel azért hogy még ha egy kicsivel is, de tovább lehessenek ezen a földön, és egy kicsivel később keljen elszakadniuk azoktól akiket szeretnek....
És itt jön a lényeg, ami engem felháborít és kiábrándít az emberek többségéből! Rengeteg olyan emberrel találkozok életem során, (és főként akkor mikor futok) akiknek a saját egészségük egy (előre bocs a kifejezésért) hangyaf.sznyit sem ér! És ezek a dohányosok......... Személyesen érint a dolog, mert sajnos mind a két szülőmet a rák miatt veszítettem el :( Mind ketten erős dohányosok voltak, és sem időben, sem amikor már talán már késő volt nem hallgattak rám hogy ez a vesztüket okozza....
Mindenkinek el kellene gondolkozni hogy egy rákban szenvedő gyermek milyen kínokat él át a gyógyulása során! Mert könnyű dobálózni mindenféle "megrágott" kifogásokkal amikor megkérdezem: "-Te miért dohányzol? -Te miért nem sportolsz?"
Általában jön a válasz: "-Valamiben meg kell halni...."
Egy ismerősöm akivel egyszer erről beszélgettünk,nagyon jól megfogalmazta: "Ha valakivel beszélgetsz és megkérdezed tőle te miért dohányzol,és azt válaszolja mert valamiben meg kell halni, te válaszold azt: Menj el egy gyermek onkológiára, és ha megkérdezi tőled egy csontvelő rákban szenvedő 10 éves gyerek hogy te miért dohányzol? Akkor neki is válaszold azt, hogy valamiben meg kell halni..."
Nincs rosszabb dolog annál, hogy gyerekeket veszítünk el teljesen értelmetlenül. De ha vannak olyan emberek mint te, akkor van esély arra hogy kinyisd az olyan emberek szemét, akik "nem tisztelik eléggé az életet"!!!
Üdv: E.I.