Sok-sok évig, amikor még kevésbé voltam félős, és jártam síelni, snowboardozni, minden egyes alkalommal, de tényleg mindig volt egy nap, amikor eltévedtem a hegyen, vagy lekéstem az utolsó felvonót, vagy kiestem a felvonóból valami nagyon lehetetlen helyen vagy amikor snowboarddal nem bírtam a csákányos felvonóval felmenni.
Mindig volt egy szép napsütéses, de inkább jeges-szeles délután amikor nem volt mese, gyalogolni kellett, ha nem akartam az erdőben aludni. Ezek a magányos hegyi sétáim borzalmasan lassan teltek, nem tudtam túl gyorsan tipegni kezemben a lécekkel vagy snowboarddal, lábamon a nehéz bakancsokkal.
Ilyenkor mindig a gondolataimat rendezgettem, de soha, hangsúlyozom soha nem kívántam/gondoltam azt, hogy úúú ez a hegyi séta annyira jó, annyira élvezetes, hogy újra megcsinálnám, csak legközelebb akadályokkal nehezítve.
Aztán eltelt pár év és ezúttal még fizettem is érte, beneveztem a Spartan Race Wintersprintre.
Röviden: spartan race: akadályokkal nehezített terepfutás, a winter ennek a téli, havas változata, sprint táv: 5+ km és 15+ akadály.
Utólag megkaptuk a pontos paramétereket, köszönet érte Rafai Ricsinek!
7,91 km táv, szintkülönbség 171 m, összesen 261m szintemelkedés, -12 fok, és 21 akadály.
Fizikálisan, mentálisan és pszichésen is terhel, mint minden, ami önmagad legyőzésével jár.
Már 6 éve gyűröm magam, hogy jobb és jobb legyek, erősebb fizikálisan, és ami sokkal nehezebb, erősebb legyek pszichésen és mentálisan.
Először a félmaratonok, Crossfit versenyek és végül mostanra eljutottam idáig, hogy megint eggyel kintebb akarom tolni a határaimat, úgyhogy hajrá, ugrás az ismeretlenbe!
Vizsgaidőszak vége felé járok, ráadásul 8 év után ez most az első, és nehezen indult, rendesen bele kellett rázódnom. Pénteken már nagyon alacsony energiaszinttel érkeztem haza, és bele se mertem gondolni, hogy mi vár rám szombaton.
Inkább voltam izgatott, a félelmeim kevésbé jutottak át az elmém jótékony blokkoló mechanizmusán:)
Néhány óra alvás után, hajnal 4 körül indultunk el Szlovákiába, Svitbe a két kedvenc ninjámmal. Sima volt az út, kényelmesen odaértünk rengeteg időnk volt akklimatizálódni. -12 fok, a nap is épp kezdett kisütni, gyönyörű havas táj... Azért a háttérben már hallatszódtak a korábbi rajtok befutóinak szóló taps, a zene;)
A rajt előtt aztán hirtelen felgyorsult az idő és kb 3 perccel az indulás előtt álltunk be a többiekhez, ahol már mindenki nyomta az AROOO!-t, aztán 10-9-8...1 és GO! Füst, hegy, hó, futás... Aztán séta, majd' 1.5km-en keresztül többnyire felfelé a hegyen, aztán lefelé a fagyott, havas, jeges, csúszós fenyőleveleken, köveken, gallyakon.
Ez volt az a rész, ahol szakadatlanul mantráztam, hogy "ne állj meg, menj tovább, ha megállsz megcsúszol, elesel".
Aztán leértünk és végre jöttek az akadályok, az egyre magasabb falak, amin át kellett jutni, és egy akadály ami megfogott, irány a burpee zóna, 30 burpee... Jeee!! Ja, NEM! :)
Futás tovább, kötélmászás, korláton mászás, hógolyóval célbadobás, vödörcipelés, híd alatt átmászás, csúszós falak, gördeszkapálya, memóriateszt, átkelés a befagyott patakon stb stb, volt ott minden.
2 óra alatt sikerült teljesíteni a pályát, amiből elég sok időmet a 180 db burpee vette el, ami annak a 6 akadálynak volt köszönhető, amit nem, vagy elsőre nem tudtam teljesíteni.
Imádtam minden percét, nagyon küzdős volt, kimaxoltam. Ennél jobban, gyorsabban ez most nem ment volna, de a másodperc tört részéig sem gondoltam, hogy bármikor is feladnám. Meg akartam csinálni, akartam, hogy jöjjön akadály, ami még nehezebb, ami megint próbára tesz, mert csak ez visz előre, ha magas a fal, de megugrom.
Nem tudom elégszer megköszönni a fiúknak, hogy végig bíztattak, toltak előre, segítettek ha nem ment, húztak, nyúztak, vonszoltak.
Csaba és Sanyi köszönöm, hogy velem voltatok!!
A legnagyobb akadály a verseny után jött szembe velem, és legyőzése újabb 2 órát követelt.
Már a kocsihoz vezető úton elkezdtem görcsölni, a vádlim a combom, a mindenem. Valahogy átöltöztem, leültem és borzalmas volt. Ettem, ittam, kétségbeesetten próbáltam visszatölteni, de nem ment. Görcsöltem már félmaratonon is, de az nem ilyen volt. Most ültem ott a kocsiban, éreztem a testem, éreztem, hogy nem érzi magát jól, hogy semmi nem ott van, ahol kellene, hogy legyen, és azt éreztem, hogy elveszítem fölötte a kontrollt.
Nem fáztam, de remegtem, nem fájt, már nem görcsölt, csak remegtem. Ez így ment még két órán keresztül. Mire este hazaértünk, szépen lassan teljesen elmúlt. Az utána következő 10 óra alvás pedig gondosan visszarendezte a rendszert.
Túléltem, legyőztem, ez volt az első gondolatom, amikor felébredtem, a második pedig az, hogy ... meddig is lehet kedvezményesen nevezni a következőre???